Szeptemberben fagyott, októberre megenyhült, most, november elején mintha gondolkozna az időjárás, mi tévő legyen – mi pedig mindeközben el vagyunk havazva. Kevés a kolléga, sok a teendő, ezért csak most jutottam oda, hogy írjak arról, amit semmiképpen nem akartam kihagyni: a Tapintható Mesevilágról és a Könyves Vasárnapról.

Nem akartam kihagyni sem a blogból, sem IRL, ezért – s mivel munkára nem voltam beosztva, ezúttal családostul – vasárnap délután benéztem a könyvtárba.

(Pár perc múlva a Lego új könyvtáros figurája jutott eszembe, hogy vajon hány sztereotípiát testesíthetek meg, hogy nem csak a törzsolvasók szólítanak le civilben, aztán kapcsoltam, hogy hát persze, az erre az alkalomra készült egyenpólót vettem fel…)

Kisfiaimnak volt egy korszaka (kb. fél éven át tartott), amikor a Magyar Népmesék volt a Kizárólagos Kedvenc. Be is szereztük az összes részt DVD-n, és jó párat a rajzfilmek alapján kiadott könyvekből. Hamarosan kívülről fújtuk a történeteket és változatosságot már csak egy-egy mese újabb feldolgozása jelentett. Egyértelmű volt tehát, hogy látogatásunk fő célja a Tapintható Mesevilág lesz.

A kiállítás berendezésekor volt szerencsém pár szót váltani Flamann Ildikó alkotóval, és Böbével –  a kiállítást szervező, gyengén látó kolleganőmmel - közösen „letesztelni” a tapintó érzékelésünket az asztalokon elhelyezett képeken. Magamról mélyen hallgatok, csak annyit árulok el, hogy az egy-egy mesejelenetet ábrázoló kerámiák feladták a leckét a tapintva látásban kezdőnek számító, gyakorlottságával engem lenyűgöző kolleganőmnek is. Nem úgy a megnyitón muzsikáló Landini Régizene Együttes tagjainak, akik profin szánkáztak ujjaikkal a képeken és a látókkal együtt jót szórakoztak a mesevilág felidézésén.

Egész héten nagy volt a nyüzsgés a galérián: sokan megnézték és kipróbálták tapintva látásukat a kerámiákon. Kíváncsi voltam, mit szólnak majd a fiaim az agyagba gyúrt kedvenc meséikhez…

Rövid eligazítás [máskor-nem-szabad-most-kivételesen-hozzányúlhattok] után ők is sorra vették a kajtár macskát, a pirosmalacot, a Király Kis Miklóst és társaikat, én meg büszkülhettem, hogy milyen mívelt sarjaim vannak (hiába no, az a fél év a Magyar Népmesék bűvöletében megtette a hatását).

De nem sokáig feszíthettem, mert… izé, nem tudom, más könyvtárosok gyerekei hogy vannak vele, de az enyémek néha mintha túlságosan is otthon éreznék magukat … Ezért inkább a Gyerekvilág felé tereltem őket, ahol egy mesefelolvasásba kapcsolódtunk be.

Ezt követően nagyobbik fiam lelkesen indult a többiekkel a kuckóba, hogy részt vegyen a kézműves foglalkozáson; kisebbik fiam pedig rávetette magát a ládajátékokra. Hosszas nézelődést és rövid alkudozást követően mindketten kiválasztották a hazaviendő könyveket, zsebre tették az új, zöld olvasójegyeiket és anya-csak-öt-percet (=negyedórát) játszottak a piros játszótéren (értsd: Könyvtári Egészségudvarban), majd – sötétedés előtt - hazafelé vettük az irányt.

Kollegám, ki kitartott, míg a könyvtár nyitva volt, mind vígan volt; ha a Könyves Vasárnap hétfőbe nyúlt volna, az én mesém is tovább tartott volna. :)