Könyvtári blog Könyvtári blog

Ha nyár, akkor útikönyv!

Aki szeret utazni – akárcsak jómagam -, annak már az előkészületek is izgalmasan telnek. Nem, nem arra a részre gondolok, amikor észbe kapunk, hogy úristenlejártazútlevelem, vagy amikor órákat várunk egy védőoltásra, vagy szívjuk a fogunkat, hogy mennyibe fáj a biztosítás, hanem azokra a percekre (órákra, napokra, hetekre – kinek-kinek lehetősége és szokása szerint), amit a tervezéssel töltünk.

Erdély legszebb túraútvonalai

Az úti cél kiválasztása lehet egy régóta dédelgetett álom, az álmok és a realitás kompromisszuma, vagy egy hirtelen adódó lehetőség – akárhogy is: ha már eldőlt, hová megyünk, érdemes előzetesen tájékozódni a helyről.  (Bár az is előfordul, hogy előbb jár a kezemben a könyv és utána válik a hely célpontunkká - így jártam az Erdély legszebb túraútvonalaival -, vagy egy utazási magazinból inspirálódom, mit lenne érdemes felkeresni a közelben.)

Jómagam X-generációs lévén, amit csak lehet, szeretek lecsekkolni a neten, ugyanakkor ragaszkodom a hagyományos, papíralapú információhordozókhoz is, ú.m. könyvek, folyóiratok, térképek (nem véletlenül dolgozom könyvtárban :) ).

Szállást például a neten keresek (újabban a booking.com-on, de mindig megnézem az adott szálláshely saját honlapját is), útvonaltervet szintén a neten készítek (erre a google útvonaltervezőjét használom – szeretem tudni, mi-merre hány km) és az olyasféle járulékos költségekről, mint autópályamatrica, komp- vagy alagútdíj, szintén a világhálón tájékozódom. Ha nem boldogulok az adott ország nyelvén és nem választható más idegen nyelv a honlapon, akkor a kívánt szövegrészt átmásolom egy webes fordítóba (rendszerint a google-ba).

Míg a szállást igyekszem minél hamarabb lefoglalni (és igyekszem azokat az opciókat választani, ahol egy esetleges lemondás a legkevesebb veszteséggel jár) és az előleget online banki átutalással rendezni, addig az útdíjak fizetését – mivel abból semmit se térítenek vissza, ha meghiúsul az utazás -  az utolsó pillanatra halasztom és induláskor SMS-ben vagy okostelefonról vásárolom meg. [Akik voltak az Internet Fiesta rendezvényeinken, azok maguk is láthatták, lépésről-lépésre, hogy is működnek ezek a dolgok. Akik nem, és érdeklődnének, azoknak jó hír, hogy jövőre is lesz ilyen, tessenek eljönni.  :)) ]

 

Ha olyan vidékre készülök, amerre még nem jártam, megpróbálom 3D-ben becserkészni a google map utcakép funkciója (street view) segítségével. (A kis sárga emberkét kell az egérrel a térképre húzni és a kékre váltó utakat már nézegethetjük is.) Ha szerencsém van, már lefotózták az adott területet és meg tudom nézni, hogy csak az utazási iroda fotói voltak csábítóak, vagy valóban olyan-e a környék, ahogy azt állítják. Ha az út során nekem kell navigálnom, megkeresem a fontosabb kereszteződéseket, hogy vizuálisan előttem legyen, hol kell majd lefordulni.

Ahogy édesapám a bankkártyával szemben a készpénzben, úgy én a GPS-szel ellentétben a hagyományos, hajtogatós, papír alapú térképben bízom, azt mindig viszek magammal. Olykor többet is: egy ország-, egy régió- és egy turistatérkép mindenképpen elkél. Akárcsak a turista szótár (esetleg társalgási zsebkönyv), ha a határon túlra megyünk. Két idegen nyelvből van papírom arról, hogy meg tudok rajtuk szólalni, és muszájból még kettőn megy – de nemrég mindez kevésnek bizonyult egy szomszédos országban, ahol csak ENNEK köszönhetően boldogultunk. 

 

Ha nyár, akkor útikönyv! – kb. ezzel a mondattal lehetne megválaszolni a kérdést, hogy mostanság mit keresnek nálunk leggyakrabban az olvasók.  Ugyanilyen egyértelmű, hogy ha utazunk, elsőként útikönyvet választunk. Néha örülünk, ha mások nem voltak gyorsabbak és maradt még az úticélunkról egy-egy hozzáférhető kölcsönözhető példány, amit magunkkal vihetünk; máskor meg alig tudjuk eldönteni, hogy a jobbnál-jobb sorozatok közül melyiket válasszuk? A Nyitott Szemmelt, az Útitársat, a NatGeót, vagy a régi Panorámát? Meg aztán: elég lesz, ha az adott országról, régióról viszek könyvet, vagy tegyek mellé a város(ok)ról szólót is? Ilyenkor jön jól, ha a családtagok is beiratkozott olvasók és nem kell lemondani a több könyvről  (térképről), hanem lehet osztozni, kinek az olvasójegyére mi kerüljön.

Amikor nem gyalogtúra, raftingolás, reggeltől-estig városnézés a program, hanem mondjuk heverészés a strandon, akkor érdemes jól feltankolni vakációs olvasmányokkal. Kolléganőm szokott is minden évben egy válogatást készíteni az első emeleten, az új könyvek mellett – idén ez augusztusban lesz elérhető, miután július 31-ig mindenki kijátszotta magát az Olvasó Dél-Alföld projektben. (Aki nem tette volna még meg, keresse a nyomtatott feladatlapokat a tájékoztató pontokon vagy regisztráljon és küldje el online a megfejtéseit – az olvasókra és a könyvtárakra is értékes nyeremények várnak, hajrá mindenkinek! )

A kikapcsolódást sokunknak az teszi teljessé, ha közben jó zenéket is hallgathatunk. Többnyire persze a kedvenceket szoktam, de mindig bővítem az úti repertoárt egy-egy könyvtári CD-vel. Van egy rész a Lesz ez még így se c. filmben, amikor Melvin (Jack Nicholson) a hosszú autóút elébe nézve összekészít (és persze precízen felcímkéz) egy sor kazettát, s a végére két ’vész esetére’ feliratút tesz. Mindig ez jut eszembe, amikor a Zenei szolgáltatás CD-i közül válogatok útravalót, és mióta ezt elmeséltem a kollegáimnak, mielőtt indulok, nevetve kérdik, hogy van-e már vész esetére nyugizeném? (Legutóbb EZT kölcsönöztem ki, de ezt is csak azért, mert valaki telefonján hallottam egy dallamot, ami napokra beköltözött a fülembe, majd az igencsak gyatra interpretációmat mívelt kollegáim dekódolták és elém toltak egy válogatás CD-t, amin már az eredeti előadó hangját élvezhettem. Hiába no: az is tudás, ha tudjuk, kit kell megkérdezni.)

Utazni, kirándulni önmagában is jó, hiszen új ismeretekkel, élményekkel gazdagodunk – hát még, ha előtte kicsit „rágyúrunk”!

Nem beszélek zöldségeket!

A könyvtárosok mindig meghatódnak, ha olyan könyvvel, filmmel találkoznak amiben könyvtár van. Lehet, hogy más szakmák képviselői is örvendeznek, ha visszaköszön a saját világuk. A Nem beszélek zöldségeket című filmben is van egy könyvtári jelenet és főszerep jut az olvasásnak, de igazából nem ez, hanem az emberi viselkedés szép árnyalatai a meghatóak. 

Elérhetősége a katalógusban >>

Minden a filmről >>

KÉPMÁS

A képes magazinok kínálatában egyedi értéket képvisel a KÉPMÁS magazin, mely családbarát magazinként is jellemzi önmagát. A MAGAZINOLVASÓ-ban már olvashatóak az idei lapszámok.

Ha a neten keresné inkább >>

Pántlikás szalagrózsa, szalaghal és pillangók

Sokan közületek, akik mostanában a könyvtárban jártatok és erre felé kanyarodtatok, lelassítottátok a lépteiteket a kokárdás oszlop előtt. Néhányan megálltatok, hogy alaposabban szemügyre vegyétek és páran meg is kérdeztétek, hogyan készült. (Többek elismerő szavait is bezsebelhettünk, amit ezúton is köszönünk.)

 

A kivitelezés egyszerű volt, mint az ötlet: csak kartonpapír és gyurmaragasztó – bluetech – kellett hozzá. Annyit gyorsítottunk a folyamaton, hogy nem ollóval vágtuk ki a lepkéket, hanem formalyukasztót használtunk – erre szinte senki nem gondolt.

Így utólag egyszerű a „megoldás”, érdekes volt azonban hallani, ki milyen technikára tippelt. A találgatás eszembe juttatta az elmúlt évek márciustizenötödikei vitatémáját a helyes színsorrendről (akit érdekel, itt és itt olvashat róla részletesebben), és utána néztem, milyen módszerekkel készültek az elmúlt évek kokárdái.

A kokárda után kutakodva több helyütt tapasztaltam, hogy a szó szinonimájaként egyaránt használják a szalagrózsát, a szalagcsokrot, a szalaghalat és a szalagcsillagot – holott ezek nem feltétlenül ugyanazt jelentik.

Számomra ezek közül a legtalányosabb a szalagcsillag, amiről inkább jutna eszembe az ajándékokra tehető öntapadós masni, vagy az origami csillagok, mintsem a kokárda. (Sőt, nem hiszem, hogy valaha is rájönnék, hogy mások a kokárdát értik alatta.)

 

 

A szalaghal nemzeti színű szalagból hajtogatva (ebből már ki is derült, hogy nem a vízben élőről lesz szó) egyes vélekedések szerint a „lusta ember kokárdája”; elterjedtebb változata az egyszínű szalagból készült kitűző (awareness ribbon), melyek közül talán a legismertebbek a vörös (küzdelem az AIDS ellen) és a rózsaszín (küzdelem a mellrák ellen) szalagok.

A szalagrózsát a franciák „önmagában” használták (használják manapság is), vagyis csak a középen összeráncolt és varrott, fodros szélű rózsát viselték, ezzel szemben a magyarok a népszokásoknak megfelelően pántlikát is tűztek hozzá (ld. vőlegények mellcsokrai, vőfélybot, stb.).

Míg a francia szabadságharcosok a kokárdájukat a kor divatjának megfelelően a kalapjukon viselték, addig a márciusi ifjak a hajtókájukra vagy a szívük fölé tűzték a nemzeti színű pántlikás szalagrózsáikat (avagy szalagcsokraikat).

Az elbeszélések szerint Petőfi és Jókai szerelmeiktől Szendrey Júliától és Laborfalvi Rózától kapták a maguk nemzetiszín szalagos kitűzőiket a forradalom előestéjén, majd példájukat követve az asszonyok hasonló melldíszeket varrtak és ajándékoztak férjeiknek, fiaiknak és a nemzeti érzelmű honfitársaiknak.

A kokárdánk mérete igen változó volt - a tiltás éveit kivéve, amikor is egyáltalán nem lehetett viselni, majd később a kádári időkben, amikor ugyan megtűrték a nemzeti szín szalag viselését, de szigorúan csak március idusán, és nem nézték jó szemmel, ha valaki a szokásosnál nagyobbat öltött magára.

A rendszerváltást követően nemcsak újra szabad(abb) lett a kokárda viselése, hanem évről-évre változik a divatja, újabb és újabb ötletek kapnak szárnyra – akárcsak a mi pillangóink.

_

Változatok kokárdára

 

... sőt, viselhetjük akár Carry Bradshaw módra is. :))

 

 

A képek forrásai:

www.delkaalkotasai.blogspot.com

www.szallerandi.blogspot.com

www.mimozadesign.blogspot.com

www.gyerektrend.hu

www.kerekeske-gombocska.hu

_

11 - 14 / 14 tétel megjelenítése.
Tételek oldalanként 5
of 3