A tegnapi Petőfi Népében Hol vagytok könyvmolyok? címmel jelent meg egy cikk a fiatalok olvasási szokásairól, melyben a szerző, Popovics Zsuzsanna kolleganőnket is megszólaltatja:

„Mivel lehet meghozni az olvasási kedvet? – kérdeztük Koleszár Mártától. Ő is azt javasolta, hogy első körben érdemes kipuhatolni a gyerek speciális érdeklődési körét, és annak megfelelő témájú könyvvel rávezetni az olvasásélményre.”

Márti szavai eszembe juttatták, amit a múlt hónapban olvastam a Nyelv és Tudományban az élményszerző olvasásról. (A cikkre egyébként a Magyar Olvasástársaság honlapján lettem figyelmes.) A brit kutatási eredmények azt mutatják – s ezt a magyarországi szakemberek tapasztalatai is megerősítik -, hogy a gyerekek egyre kevesebbet olvasnak szórakozásképpen, ami arra vezethető vissza, hogy míg a szülők általában olvasnak fel óvodáskorú gyerekeiknek esti mesét, addig az iskoláskorú gyerekeiknél már leszoknak erről; továbbá az oktatási rendszer is kezdettől fogva az olvasási készséget állítja a középpontba, amit aztán a maga teljesítmény- és eredménycentrikus szemléletével kombinál.

Holott az olvasásnak van egy olyan - véleményem szerint legalább annyira fontos – nézőpontja is, amit nem lehet időre, mennyiségre, stb. mérni, s még csak nem is a szövegértés témakörébe tartozik.  Ez pedig az érzelmi töltekezés. Hogy a közkedvelt pszichológust, Vekerdy Tamást idézzem: az a jó olvasó, akinek az olvasás örömöt, élvezetet okoz, mert át tudja élni a hősök sorsát, azonosulni tud velük, s ez megmozgatja, felidézi érzelmeit, továbbá ebben az érzelmileg megragadott állapotban tágul a világról és önmagáról való tudása is.

A legtöbb tanárképzős diákoknak ajánlott szakirodalom – köztük Atkinsonék Pszichológiája is – beszámol azokról a kísérletekről, melyek során kisgyerekek tevékenységeit vizsgálták a jutalmazás függvényében. Megállapították, hogy azok a gyerekek, akik korábban szívesen rajzoltak csak a maguk örömére, miután fizetséget kaptak érte, egy idő után elvesztették a lelkesedésüket és kevésbé lelték örömüket a rajzolásban, mint a kontrollcsoport tagjai, akik nem kaptak a tevékenységükért jutalmat, hanem csak magáért az élményért rajzolgattak – kitartó lelkesedéssel.

De vajon valóban az iskolai oktatási rendszerben „kapja el a gépszíj” a gyerekeinket és tekintenek az olvasásra jellemzően feladatként, vagy már – akár tudattalanul is - hamarabb a pályára állítjuk őket?

Kisgyerekes szülőként gyakran találkozom különféle, a szülők „tudatosságára” épülő vállalkozások termékeivel és szolgáltatásaival. Honlapok, könyvek, újságok, programok, foglalkozások tömkelege invitál arra, hogy már az óvodás kor előtt fejlesszem a gyerekeimet játékosan. Igen, így, ebben a sorrendben. Hölgyeim és Uraim: főszerepben a készségek fejlesztése, mellesleg van játék is! Ritka kincs, ahol az élményt említik első sorban és „mellékhatásként” az értelmi vagy mentális fejlődést. Holott az utóbbi évek pedagógiai szakkönyvei egyre inkább azt hangoztatják, hogy abban, hogy gyermekeink boldog és sikeres felnőttekké váljanak, nagyobb szerepe van az érzelmi intelligenciának, mint a tudás és a készségek együttes halmazának.

(Ajánlom közülük Paul Tough Segítsünk kibontakozni gyermekeinket! című, a hétköznapi ember számára is érthetően megfogalmazott, olvasmányos kötetét.)

Minden egyéb elfogultságom mellett emiatt is kedvelem könyvtárunk Gyerekvilágát, ahol nemcsak gyerekbarát környezet, hanem elhivatott kollegák várják a látogatókat a kisbabáktól+mamáktól a kamaszokig, s küldetés-szerű munkájukkal egész évben azon dolgoznak, hogy mind az egyéni preferenciákat számon tartó ajánlásaikkal, mind a szervezett programjaikkal megteremtsék és megőrizzék gyermekeink számára az olvasás élményét.